Gyakran hallani: „Gyerekkoromban diszlexiás voltam.” A helyzet az, hogy ha valaki valóban azért tanult meg nehezen olvasni, mert diszlexiával küzdött gyerekként, akkor felnőtt korában is diszlexiás, annak ellenére, hogy valószínűleg remekül olvas, sőt az is lehet, hogy az olvasás az egyik kedvenc időtöltése.
A diszlexia ugyanis egy tünetegyüttes, egyfajta sajátos agyműködés, amely az írás-olvasás tanulásakor jelenik meg a legmarkánsabban, de az élet más területein is jelen van, és egész életünkben velünk marad. Az olvasás és az írás elsajátításához számtalan funkcióra és részképességre van szükségünk. Tudnunk kell például a szavakat hangokra bontani, a hangokat betűkkel megfeleltetni, a betűk, hangok sorrendjét megjegyezni, apró részleteket vizuálisan megkülönböztetni, hallott vagy olvasott információt rövid ideig a fejünkben tartani és értelmezni, a figyelmünket fenntartani stb. Megfelelő fejlesztéssel, stratégiákkal és sok gyakorlással elérhetjük, hogy az olvasás automatizálódik, és ha az átlagnál esetleg lassabban is, de jól megtanulunk olvasni. A mélyben rejlő okok – például a beszédhangok feldolgozásának nehézsége, a munkamemória gyengesége vagy a sorrenddel való küzdelem – azonban felnőttkorban is megmaradnak.
És pont ezekre a képességekre van szükségünk, amikor idegen nyelvet tanulunk. Ezért derül ki sokszor éppen az idegen nyelv tanulása során, hogy valaki diszlexiával küzd. Nyelvóráinkon ezeket a képességeket is fejlesztjük, és egyúttal azokra az erősségekre támaszkodunk, amelyek a diszlexiásokat oly különlegessé teszik. De ez egy másik bejegyzés témája…
Follow
