Nyelvstúdiónk gyakran fogad olyan hallgatókat, akik hosszú évek óta küzdenek nyelvtanulási nehézségekkel. Jellemzően kétféle felnőtt diszlexiás nyelvtanuló keres meg minket: részben azok. akiknél már gyerekkorukban megállapították ezt a részképesség-zavart. és „papírjuk” van róla. de sokan azért jelentkeznek, mert azt érzik, sok év tanulás után sem tudnak kitörni az „örök újrakezdő” helyzetéből, és felmerül bennük a gyanú, hogy ennek köze lehet a diszlexiához.
A szakvéleménnyel rendelkező hallgatók jelentős része teljes vagy részleges felmentést kapott a nyelvtanulás alól az iskolában, vagyis sok éven keresztül csupán azt várták el tőlük, hogy csendben foglalják el magukat, és ne zavarják a nyelvórát. Erősen frusztráltak, komoly ön¬bizalomhiányban szenvednek, amellett nem fejlődtek a nyelvtanuláshoz szükséges képességeik sem. Egyik 20 éves hallgatónk például hatéves kora óta tanult angolul, de többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült letennie a középfokú írásbeli nyelvvizsgát. Az általános és a középiskolában is emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy bemagolja a „leckét”, és ne derüljön ki, hogy a leírtakból szinte semmit sem ért. Szülei nem akarták elfogadni, hogy gyerekük diszlexiával küszködik, ezért semmilyen fejlesztésben nem részesült. Ugyanúgy kellett teljesítenie, mint bárki másnak. Ilyen előzmények után nem lehetett könnyű döntés, hogy újra próbálkozzon. Annyira tartotta nyelvtanulástól, hogy az első alkalommal kísérővel érkezett. A megfelelő módszer sokat segített: rettegése láthatóan csökkent, nyelvtudása sokat fejlődött, az írásbeli nyelvvizsgához szükséges készségei azonban egy pont után stagnáltak, bármennyi energiát fektetett bele. Nem volt könnyű tanári feladat segíteni abban, hogy irreális elvárásait és céljait „elengedje”, illetve módosítsa.
Nemcsak a nyelv elsajátítását kell tehát segítenünk, hanem a hallgatók önmagukkal szembeni elvárásait is a lehetőségekhez közelíteni… Meg persze önbizalmat adni a „felmentés” évei után. Nagyon nehéz ugyanis szembesülni ezzel a mondattal: „Neked nem kell nyel¬vet tanulni”. Van olyan hallgatónk, aki diszlexiája miatt nyolc éven át ült csöndben az iskolai angolórákon. Nem kellett részt vennie rajtuk, hiszen felmentették. Szorongva érkezett hozzánk, az első órákon mégmagyarul sem szólalt meg. Pár hét elteltével azonban egyre bátrabban beszélt, angol nyelvű szövegeket olvasgatott, filmeket nézett. Kinyílt számára a világ. Az az óriási élmény, hogy ő is képes angolul tanulni, fejlődni, igencsak megerősítette az önbizalmát.
„Nincs nyelvérzékem”, „Nem megy a nyelvtanulás” – mondják azok, akik már tanultak nyelvet, de sokszori próbálkozás után is a kezdő csoportban kötnek ki, vagy éppen fejlődés nélkül végigszorongjak a számukra nem kényelmes, de vágyott magasabb szintű csoportokat a nyelvvizsgához való közelebb jutás reményében. Nagyon fontos, hogy világossá váljon számukra: nem velük van baj! Az idegennyelv tanulási nehézség a nem azonosított diszlexia felnőttkori maradványtünete. Amikor felmerül a gyanú, hogy ez állhat a kudarcok mögött, érdemes részt venni egy teljes logopédiai szakértői vizsgálaton, amely részleges vagy teljes felmentést adhat a nyelvvizsga-kötelezettség alól. A felmentés ténye máris nagy megkönnyebbülést jelenthet az eddig sok kudarcot átélt nyelvtanulónak…
De nem szabad feladni… Megfelelő módszerrel – persze figyelembe véve az egyéni képességeket – mindenki fejleszthető, igaz, ennek határai rendkívül változóak. Minden diszlexiás hallgató sikerének alapfeltétele, hogy csökkentsük a nyelvtanulástól való félelmét, illetve erősítsük az önbizalmát. Ahhoz, hogy – Gyarmathy Éva szavaival – megtörjük az alulteljesítés ördögi körét, többféle eszközzel jutunk el. Az önbizalom megerősítésének fontos feltétele, hogy képességének megfelelő feladatokat kapjon, sőt érdemes egy kicsit alacsonyabb szintről kezdeni. Ez a magabiztosság a fejlődés kiindulópontja, ez segíti hozzá a fejlődés képességének élményéhez. Ám a fejlődés és az önbizalom fenntartásához elengedhetetlen, hogy a hallgatóval együtt reális célokat tűzzünk ki. Sokan szeretnének például nyelvvizsgát tenni, képességeik azonban ezt nem teszik lehetővé. A vizsga alóli felmentés nem mindenki számára jelent megkönnyebbülést, vannak, akik kudarcként élik meg, és nehezen fogadják el, hogy más célt kell kitűzniük. „Tanulni tudásuk” fejlesztésére is szükség van, hiszen sokszor panaszkodnak: nem tudják, hogyan kell nyelvet tanulni. Mivel a diszlexiásoknál a jobb agyfélteke a domináns, az órán az információkat igyekszünk erre támaszkodva több érzékelési csatornán keresztül bejuttatni, sok képpel, hanggal, mozgással. Az otthoni munka egy része, sőt a számonkérés is interaktív audiovizuális eszközök használatára épít. Az oktatás sikerének, a hallgató fejlődésének talán legfontosabb tényezője a maximum négyfős, kiscsoportos oktatás. Sok diszlexiás stigmaként éli meg tanulási nehézségét – a csoportban azonban nem kell ettől tartania. Megtapasztalhatja, hogy másnak is vannak nehézségei. A támogató, biztonságos légkör, a valódi kommunikáció felszakítja a gátakat, és idővel még a legfélénkebb hallgató is megszólal. A kiválasztás tesztek és személyes konzultáció segítségével történik, amely nemcsak hagyományos szintfelmérésből áll, hanem arra is választ kell kapnunk, milyenek a hallgató nyelvtanuláshoz szükséges kognitív képességei, integrálható-e csoportba, vagy hatékonyabb lenne az egyéni foglalkozás.
(Mindennapi Pszichológia, 2010/2)